Nincs semmim, amit adhatnék

Valami megváltozott egy ideje. Érzem, hogy minden más, hogy nem az igazi. Sokat töprengtem, hogy mi lehet a baj, míg tegnap bevillant: Nincs semmim, amit adhatnék...
Azóta ezen agyalok, kínzón zakatol a fejemben, hogy "Nem tudok adni".

De kinek? Senkinek.

Egy jó ideje bezártam a szüleim és a testvérem előtt. Megfutjuk a kötelező köröket, de nem tudok bevonódni. Nem tudok őszinte érdeklődést mutatni, és nem tudok megnyílni, közeledni sem.

A barátnőimtől is inkább csak elveszek. Persze érdekel az életük, figyelnék rájuk, de nem megy. Csak önteném rájuk a terheimet, de azt nem akarom. Az éngondomat rájuk tenni nem akarom. Kihasználni őket nem akarom. Így inkább nem jelentkezem.

A gyerekeimet ellátom, de sokszor belefáradok. Engednem kell a belső hajtóerőnek, hogy megtegyek dolgokat, hogy jó legyen nekik, de nem tudom, hogy elérhető vagyok-e. És ettől rettegek. Ételt adok és tiszta ruhát, de ez csak a fizikai lét alapja. De nem tudom, hogy kapnak-e biztonságot, megértést, elfogadást, megbecsülést, elismerést, figyelmet, bíztatást, odafordulást, támogatást. Nem hiszem.

Nem tudok semmit adni a férjemnek sem. Egyik szerepemben sem. Sem, mint nő, sem, mint társ, sem, mint barát, mint ügyintéző, mint házvezető, mint szerető. És közben kapok. És már felnyílt a szemem, hogy észre vegyem, mennyit kapok. Már meglátom, mikor átvállal, kímél, óv, kényeztet. Már meglátom, mikor próbálkozik. Már meglátom, mikor kezdeményez. De nem tudom viszonozni. Nem megy. És ezért nem tudok elfogadni sem.

De miért? Mi változott?

Nem tudom, de megrémít a gondolat, hogy bezárul a fal körülöttem, és én bent maradok egyedül. Már nem csak kérni nem tudok, de adni sem. És közelít. Közelít a legbelsőbb körömet fenyegeti. De micsoda? Nem tudom. Akár hogyan gondolkodom rajta, nem kerülök közelebb a felismeréshez. Nem tudok rájönni

Talán a bizalom? Mostanában a bizalom kérdésén gondolkoztam, de nem hiszem, hogy az a probléma. Bízom a férjemben, bízom a gyerekeimben. Persze önmagamban nem, de ez eddig is így volt.
Talán önmagam, a vágyaim mások számára érthetővé tételének képessége? Nem hiszem. Próbálok ebben jobban működni. És most úgy tűnik több értésre, rám figyelésre, felismerésre számíthatok, sokkal többet kapok.
Talán eddig sem adtam, csak eleget tettem a belső hajtóerőmnek, és most felismertem, hogy... Mit is ismertem fel? Hogy ez egy felemás adakozás.
Talán jobban figyelek, és észre veszem, hogy azt, amire a körülöttem élőknek szüksége lenne, nem tudom megadni. Azt hiszem.
Talán szerepe van ebben a kötődésnek? A korai kötődési mintázataimnak? Megéltem-e, hogy elfogadnak feltétel nélkül? Nem. Sosem volt elég jó, amit csináltam. Állandó rivalizálás volt az életem. De nem én akartam versenyezni, Anyu rivalizált velem. Ő nehezebb körülmények között élt és tanult jól. Ő rosszabb körülmények között vált pedánsabbá. Ő idősebben is csinosabb volt. Neki több barátja volt. Jobban nevelte a gyerekeit...
Bármiről lehetett otthon beszélni. Igen. Csak sosem lehetett nekem igazam. Vagyis inkább úgy igaz, hogy a szüleimnek volt mindig igaza. Jobban tudják, rosszul emlékszem, rosszul látom...
Kielégülhettek a vágyaim? Lehettek vágyaim? Nem. Mindig azt hallgattam, hogy mennyi áldozatot hoztak, mennyi mindent megtettek, mindent megtettek.
Talán ahhoz van köze, hogy miket kaptam én a szüleimtől? Azt kaptam-e, amire vágytam?
Nem. Azt kaptam, amit adni tudtak. Hogy gondolkoztak-e azon, hogy az kell-e nekem, nem hiszem. De hálásnak kellett lennem mindenért, mert a felhánytorgatás nem hagyja feledésbe merülni a dolgokat. Ezt a spirált meg kell szakítanom! Nem hagyhatom, hogy a gyerekeim így nőjenek fel!

Ezen is dolgoznom kell még!

Én akarom? Az én dolgom?

Sokszor úgy érzem, szétszakadok az aktuális feladatok alatt. Ha megfeszülök, akkor sem tudok eleget tenni mindenki igényeinek. De vajon ezek az Ő igényeik, vagy nekem fontos, hogy egy-egy dolog MEGlegyen, vagy ÚGYlegyen? Sokszor sajnálom magam nagyon, hogy mennyi teher van rajtam, vagy milyen nehéz nekem, de ki akarja a dolgokat?

Azt hiszem, megtaláltam a választ! Nekem fontos, én akarom! Én szeretném, ha minden a legjobban (szerintem legjobban) menne! Nem más. Nem a férjem, nem a gyerekeim, nem a környezetem aggatja rám a feladatokat, terheket, hanem én, vagy valami bennem.

Azt mindig tudtam, és már nagyon korán elhatároztam, hogy én nem leszek mártíranyu, nem fogom azt hangoztatni a gyerekeimnek, hogy én mennyi mindent megtettem értük, mennyi mindenről lemondtam, vagy mennyi minden alakulhatott volna másképp. Eddig sikerült is, azt hiszem. De az önsajnálat, az állandó megfelelni akarás itt van. És általában nem kapom meg, a vágyott elismerést. Semmi sem elég jó. Nem kezelik értékén a dolgokat. De miért? Mert nem az Ő vágyaikat, igényeiket elégítettem ki. Mert az, amire rengeteg energiát fordítottam, az nekik nem volt fontos. NEM AZ LETT VOLNA A FONTOS.

Ez nagyon fárasztó. Rengeteg energiámat emészti fel ez a sok feladat, megfelelni vágyás. Nagyon sok csalódottságot okoz, hogy nem értékelnek, hogy úgy érzem, nem tudok jót tenni. Sokszor vagyok dühös, amiért a családomnak semmi sem elég jó. De megtaláltam a titok nyitját!

Nekem fontos, hogy még a fehérneműket is kivasaljam. A családom nem értékeli. Nem is várja el. Mikor a férjem leszedi a ruhaszárítóról, és egyből rakja őket a szekrényekbe, a gyerekek ugyan olyan jól érzik benne magukat, mintha vasalt állapotban vették volna fel.

Nekem fontos, hogy az iskolába, a különféle alkalmakra házi sütit vigyenek. Élelmesebb anyukák megoldják, megveszik, de nekem fontos, hogy a gyerekek örüljenek, büszkék legyenek. Mikor a téliszünet előtti héten 6-8 adag sütit sütök, azt én akarom. Nem a gyerekek, nem az iskola.

Nekem fontos, hogy különleges füzetborítás kapjanak a gyerekek. Én örülök, ha büszkék magukra, mert megdicsérik a tanárok, vagy szívesebben veszik kézbe. Nem a gyerekeim, akik ennek ellenére dobálják, nem óvják. Ez nekem volt fontos, nem nekik.

Nekem fontos, hogy minden nap tiszta ruhát vegyenek fel, ezért dobálják le a ruháikat, ezért mosok/vasalok rengeteget. Ők is megtanulták volna szépen letenni a nadrágot, vagy a pulóvert, de ez is nekem fontos.

Nekem fontos, hogy tudjam, egyszer legalább esznek egészséges főttételt. Ezért főzök minden nap. Ezért követelik a meleg vacsorát, mert nekem fontos.

Megterhelő a Kopaszira kijárni edzésre? Igen. Értékeli Marci, hogy kibumlizunk hármasban és mi várunk rá Adéllal hidegben, szélben? Nem. Miért? Mert nekem fontos, hogy járjon edzésre, ő ülne a TV előtt is. Mert ő választotta ugyan az evezést, de biztos el lehetett volna téríteni. De nekem fontos, hogy azt sportolhasson, amit szeretne. Könnyíthetnék a dolgomon, segíthetne egy sitter, de én nem tudom ezt meglépni.

És az ehhez hasonló dolgokat írhatnám és írhatnám... Nem várhatom el, hogy olyasmit nagyra becsüljenek, ami nekik nem fontos. De innen adódik a kérdés: Ha ennyit feccölök olyan dolgokba, amik náluk a fontossági lista elején nem szerepelnek, hol vannak az ő igényeik? Engem frusztrál, hogy nem értékelnek, nem ismernek el, de őket is biztosan bántja, hogy a rengeteg felmerülő vágyukat, a nekik fontos dolgokat nem ismerem fel, nem elégítem ki. És ebbe belegondolni szörnyű!

Nekem segít ez a felismerés. Tudom, és mivel még nem érzem, ezért figyelmeztetem magam, hogy elég az önsajnálatból, ezt meg azt én akarom. Talán megtanulok elengedni dolgokat, és könnyebb lesz az életem.

DE

Miért nem ismerem fel az igényeiket?

Miért szoktak le, vagy nem is tanulták meg azok kifejezését? Én sem tudom kimondani a vágyaimat, hogy mit szeretnék. Én is vágyom arra, hogy mások megértsenek, és csak úgy tudják, hogy mi lenne jó nekem. Ezt adtam tovább a gyerekeimnek?

Azt hiszem, ezen még van mit dolgoznom!

És azt hiszem, itt van az érem másik oldala is. Van, ami az ő dolguk. Amit nekik kell megcsinálni. Van, ami nem az én dolgom. Nem is tudom helyettük megcsinálni, csak ideig-óráig.

Marci zsebei rendre kifordulnak? Kb. 9 éve szólok érte. Ha ennyi idő alatt nem szokott rá a kiigazítására, már nem fog. Vagy nem attól, mert én szólok.

Zsófi nem csinál magának frizurát. Sokszor kamaszosan lóg a haja. Segítenék. Majd biztos eljön az ideje.

Óvnám őket a közösségben. Nem szerezhetek barátot, vagy segíthetek megtartani, ha nem akarják.

Nem tanul 5 percnél többet. Tanultunk együtt, kérdezhet, járhatna tanárhoz. Van helye és ideje a tanulásra. Figyelmeztetjük. Többet nem tehetünk. 

Szóval, azt hiszem, arra jöttem rá, hogy van ami az én ügyem, magam vagyok a forrása, dolgoznom kell rajta, hogy ne feszítsen, van ami az én dolgom, ezt meg kell tanulnom felismerni, kielégíteni, és van, ami nem az én dolgom, amit hagynom kell, hogy ellásson a gazdája. 

Van min gondolkodnom, van mit figyelnem, van min dolgoznom. És csak reménykedem, hogy Adéllal kicsit jobban megy majd. Hogy az igény szerinti szoptatás, és a válaszkész nevelés tanulása segít az úton. De máris itt a következő kérdés: Nekem miért kell tanulnom az igény szerinti szoptatást? Nekem miért kell tanulnom a válaszkészséget? Miért nem jön ösztönösen? Egy ideje motoszkál a fejemben a BIZALOM kérdése. Azt hiszem, erre felé kell keresnem a választ...

 

Az út kezdete

Hogyan tudnám olyan pontosan kifejezni magam, megfogalmazni a vágyaimat, érzéseimet, nehézségeimet, hogy azt a hozzám közelállók pontosan értsék, és így átérezhessem a megértettség érzését?
Hogyan mondhatom ki, fogalmazhatom meg olyan puhasággal saját szükségleteimet a gyerekeimnek, a férjemnek, hogy mindannyian érezhessük, hogy ez nem elutasítás, csak időkérés?
Hogyan értékelhetem önmagamat és a családtagjaimat indulatok, fokozódó feszültség nélkül, a REALITÁS talaján állva?
Honnan fakad önmagam alul értékelése, ami a családommal szembeni türelmetlenségem okozója?

Ezekkel a kérdésekkel jöttem el a nénimtől. Ezekre a kérdésekre kell meglelnem a válaszokat, és sok belső munka után talán kezelni is megtanulom magam, a családom, az életem.

Itt ülök a kanapén, Adél a karomban békésen evez át a szopizásból az álmok mezejére, én meg azon gondolkozom: Vannak-e álmaim? Szoktam-e álmodozni? Talán igen. Lehet, hogy az, hogy miről álmodunk,  megmondja kik vagyunk? Rólam mit mondanak az álmaim? Nem tudom. Nem emlékszem rájuk.

De ki is vagyok én?
Anya. Kamaszt nevelek. Kettőt. Mosipelusról csevegőzöm. Van egy kicsi mosipopóm!
Feleség. Egy sárkány. Szó szerint FELEség, a férjem nélkül sem testileg, sem lelkileg nem tudnék élni.
Gyógypedagógus. Ez az életem. De meddig? Lehet, itt az ideje váltanom? Lehet, hogy Adél fordulatot hoz majd? De merre fordít? Kovászolok, horgolok, varrok, kertet tervezek?
Utazó. Egy ideig nem hiszem. Most újra a sekély tengerperi strandokon a sor. Pedig a MI időnk, a MI élményünk, a MI titkunk nagyon fontos nekem.
A szüleim gyereke, az öcsém nővére. Lehet, hogy bezárkózom, lehet, hogy nem adok eleget.
Perfekcionalista? Nem tudom.
Baj van a realitásérzékemmel? Talán igen.
Rugalmatlan vagyok? Lehet, de ezt még emésztenem kell.
A rosszul sikerült dolgok lehúznak a mélybe? Igen.
Azt hiszem, nálam a pohár félig üres. Talán szeretnék mindenben megfelelni, ezért sehol sem vagyok elég jó. Sokat gondolkozom, töprengek, de talán keveset teszek. Sokszor szorongok, talán ritkán nevetek. Félek az ismeretlentől, de változtatni szeretnék.
Szeretek látni, hallgatni, szeretek sütni, főzni, varrni, horgolni, a vízen lebegni.

Minden esetleges. Talán végletekben látom a világot. Innen is, onnan is nézhetem a dolgokat. És látom is a dolgokat. De van pár biztos pont. Szeretem a férjem. Szeretem a családom.
Tenni fogok értük! Tenni fogok magamért! Persze, elindultam már egy úton, de most erősebb sebességre kapcsolok. Sokszor érzem úgy, hogy hegymenet az életem. Hát akkor javítok a kondimon, hogy bírjam erővel, és felérjek a csúcsra. Érzem, hogy túl nehéz a hátizsákom, majd kiszórom belőle a hátra húzó terheket, és optimalizálom az erőforrásaim felhasználását.
Ezennel ma hivatalosan is nekivágok belső ösvényeimnek! Egy új Élet, egy új tavasz, az új elhatározás közelebb visz a célhoz. Remélem, ha odaérek, felismerem, és meglelem a megnyugvást!