Nincs semmim, amit adhatnék

Valami megváltozott egy ideje. Érzem, hogy minden más, hogy nem az igazi. Sokat töprengtem, hogy mi lehet a baj, míg tegnap bevillant: Nincs semmim, amit adhatnék...
Azóta ezen agyalok, kínzón zakatol a fejemben, hogy "Nem tudok adni".

De kinek? Senkinek.

Egy jó ideje bezártam a szüleim és a testvérem előtt. Megfutjuk a kötelező köröket, de nem tudok bevonódni. Nem tudok őszinte érdeklődést mutatni, és nem tudok megnyílni, közeledni sem.

A barátnőimtől is inkább csak elveszek. Persze érdekel az életük, figyelnék rájuk, de nem megy. Csak önteném rájuk a terheimet, de azt nem akarom. Az éngondomat rájuk tenni nem akarom. Kihasználni őket nem akarom. Így inkább nem jelentkezem.

A gyerekeimet ellátom, de sokszor belefáradok. Engednem kell a belső hajtóerőnek, hogy megtegyek dolgokat, hogy jó legyen nekik, de nem tudom, hogy elérhető vagyok-e. És ettől rettegek. Ételt adok és tiszta ruhát, de ez csak a fizikai lét alapja. De nem tudom, hogy kapnak-e biztonságot, megértést, elfogadást, megbecsülést, elismerést, figyelmet, bíztatást, odafordulást, támogatást. Nem hiszem.

Nem tudok semmit adni a férjemnek sem. Egyik szerepemben sem. Sem, mint nő, sem, mint társ, sem, mint barát, mint ügyintéző, mint házvezető, mint szerető. És közben kapok. És már felnyílt a szemem, hogy észre vegyem, mennyit kapok. Már meglátom, mikor átvállal, kímél, óv, kényeztet. Már meglátom, mikor próbálkozik. Már meglátom, mikor kezdeményez. De nem tudom viszonozni. Nem megy. És ezért nem tudok elfogadni sem.

De miért? Mi változott?

Nem tudom, de megrémít a gondolat, hogy bezárul a fal körülöttem, és én bent maradok egyedül. Már nem csak kérni nem tudok, de adni sem. És közelít. Közelít a legbelsőbb körömet fenyegeti. De micsoda? Nem tudom. Akár hogyan gondolkodom rajta, nem kerülök közelebb a felismeréshez. Nem tudok rájönni

Talán a bizalom? Mostanában a bizalom kérdésén gondolkoztam, de nem hiszem, hogy az a probléma. Bízom a férjemben, bízom a gyerekeimben. Persze önmagamban nem, de ez eddig is így volt.
Talán önmagam, a vágyaim mások számára érthetővé tételének képessége? Nem hiszem. Próbálok ebben jobban működni. És most úgy tűnik több értésre, rám figyelésre, felismerésre számíthatok, sokkal többet kapok.
Talán eddig sem adtam, csak eleget tettem a belső hajtóerőmnek, és most felismertem, hogy... Mit is ismertem fel? Hogy ez egy felemás adakozás.
Talán jobban figyelek, és észre veszem, hogy azt, amire a körülöttem élőknek szüksége lenne, nem tudom megadni. Azt hiszem.
Talán szerepe van ebben a kötődésnek? A korai kötődési mintázataimnak? Megéltem-e, hogy elfogadnak feltétel nélkül? Nem. Sosem volt elég jó, amit csináltam. Állandó rivalizálás volt az életem. De nem én akartam versenyezni, Anyu rivalizált velem. Ő nehezebb körülmények között élt és tanult jól. Ő rosszabb körülmények között vált pedánsabbá. Ő idősebben is csinosabb volt. Neki több barátja volt. Jobban nevelte a gyerekeit...
Bármiről lehetett otthon beszélni. Igen. Csak sosem lehetett nekem igazam. Vagyis inkább úgy igaz, hogy a szüleimnek volt mindig igaza. Jobban tudják, rosszul emlékszem, rosszul látom...
Kielégülhettek a vágyaim? Lehettek vágyaim? Nem. Mindig azt hallgattam, hogy mennyi áldozatot hoztak, mennyi mindent megtettek, mindent megtettek.
Talán ahhoz van köze, hogy miket kaptam én a szüleimtől? Azt kaptam-e, amire vágytam?
Nem. Azt kaptam, amit adni tudtak. Hogy gondolkoztak-e azon, hogy az kell-e nekem, nem hiszem. De hálásnak kellett lennem mindenért, mert a felhánytorgatás nem hagyja feledésbe merülni a dolgokat. Ezt a spirált meg kell szakítanom! Nem hagyhatom, hogy a gyerekeim így nőjenek fel!

Ezen is dolgoznom kell még!