Én akarom? Az én dolgom?

Sokszor úgy érzem, szétszakadok az aktuális feladatok alatt. Ha megfeszülök, akkor sem tudok eleget tenni mindenki igényeinek. De vajon ezek az Ő igényeik, vagy nekem fontos, hogy egy-egy dolog MEGlegyen, vagy ÚGYlegyen? Sokszor sajnálom magam nagyon, hogy mennyi teher van rajtam, vagy milyen nehéz nekem, de ki akarja a dolgokat?

Azt hiszem, megtaláltam a választ! Nekem fontos, én akarom! Én szeretném, ha minden a legjobban (szerintem legjobban) menne! Nem más. Nem a férjem, nem a gyerekeim, nem a környezetem aggatja rám a feladatokat, terheket, hanem én, vagy valami bennem.

Azt mindig tudtam, és már nagyon korán elhatároztam, hogy én nem leszek mártíranyu, nem fogom azt hangoztatni a gyerekeimnek, hogy én mennyi mindent megtettem értük, mennyi mindenről lemondtam, vagy mennyi minden alakulhatott volna másképp. Eddig sikerült is, azt hiszem. De az önsajnálat, az állandó megfelelni akarás itt van. És általában nem kapom meg, a vágyott elismerést. Semmi sem elég jó. Nem kezelik értékén a dolgokat. De miért? Mert nem az Ő vágyaikat, igényeiket elégítettem ki. Mert az, amire rengeteg energiát fordítottam, az nekik nem volt fontos. NEM AZ LETT VOLNA A FONTOS.

Ez nagyon fárasztó. Rengeteg energiámat emészti fel ez a sok feladat, megfelelni vágyás. Nagyon sok csalódottságot okoz, hogy nem értékelnek, hogy úgy érzem, nem tudok jót tenni. Sokszor vagyok dühös, amiért a családomnak semmi sem elég jó. De megtaláltam a titok nyitját!

Nekem fontos, hogy még a fehérneműket is kivasaljam. A családom nem értékeli. Nem is várja el. Mikor a férjem leszedi a ruhaszárítóról, és egyből rakja őket a szekrényekbe, a gyerekek ugyan olyan jól érzik benne magukat, mintha vasalt állapotban vették volna fel.

Nekem fontos, hogy az iskolába, a különféle alkalmakra házi sütit vigyenek. Élelmesebb anyukák megoldják, megveszik, de nekem fontos, hogy a gyerekek örüljenek, büszkék legyenek. Mikor a téliszünet előtti héten 6-8 adag sütit sütök, azt én akarom. Nem a gyerekek, nem az iskola.

Nekem fontos, hogy különleges füzetborítás kapjanak a gyerekek. Én örülök, ha büszkék magukra, mert megdicsérik a tanárok, vagy szívesebben veszik kézbe. Nem a gyerekeim, akik ennek ellenére dobálják, nem óvják. Ez nekem volt fontos, nem nekik.

Nekem fontos, hogy minden nap tiszta ruhát vegyenek fel, ezért dobálják le a ruháikat, ezért mosok/vasalok rengeteget. Ők is megtanulták volna szépen letenni a nadrágot, vagy a pulóvert, de ez is nekem fontos.

Nekem fontos, hogy tudjam, egyszer legalább esznek egészséges főttételt. Ezért főzök minden nap. Ezért követelik a meleg vacsorát, mert nekem fontos.

Megterhelő a Kopaszira kijárni edzésre? Igen. Értékeli Marci, hogy kibumlizunk hármasban és mi várunk rá Adéllal hidegben, szélben? Nem. Miért? Mert nekem fontos, hogy járjon edzésre, ő ülne a TV előtt is. Mert ő választotta ugyan az evezést, de biztos el lehetett volna téríteni. De nekem fontos, hogy azt sportolhasson, amit szeretne. Könnyíthetnék a dolgomon, segíthetne egy sitter, de én nem tudom ezt meglépni.

És az ehhez hasonló dolgokat írhatnám és írhatnám... Nem várhatom el, hogy olyasmit nagyra becsüljenek, ami nekik nem fontos. De innen adódik a kérdés: Ha ennyit feccölök olyan dolgokba, amik náluk a fontossági lista elején nem szerepelnek, hol vannak az ő igényeik? Engem frusztrál, hogy nem értékelnek, nem ismernek el, de őket is biztosan bántja, hogy a rengeteg felmerülő vágyukat, a nekik fontos dolgokat nem ismerem fel, nem elégítem ki. És ebbe belegondolni szörnyű!

Nekem segít ez a felismerés. Tudom, és mivel még nem érzem, ezért figyelmeztetem magam, hogy elég az önsajnálatból, ezt meg azt én akarom. Talán megtanulok elengedni dolgokat, és könnyebb lesz az életem.

DE

Miért nem ismerem fel az igényeiket?

Miért szoktak le, vagy nem is tanulták meg azok kifejezését? Én sem tudom kimondani a vágyaimat, hogy mit szeretnék. Én is vágyom arra, hogy mások megértsenek, és csak úgy tudják, hogy mi lenne jó nekem. Ezt adtam tovább a gyerekeimnek?

Azt hiszem, ezen még van mit dolgoznom!

És azt hiszem, itt van az érem másik oldala is. Van, ami az ő dolguk. Amit nekik kell megcsinálni. Van, ami nem az én dolgom. Nem is tudom helyettük megcsinálni, csak ideig-óráig.

Marci zsebei rendre kifordulnak? Kb. 9 éve szólok érte. Ha ennyi idő alatt nem szokott rá a kiigazítására, már nem fog. Vagy nem attól, mert én szólok.

Zsófi nem csinál magának frizurát. Sokszor kamaszosan lóg a haja. Segítenék. Majd biztos eljön az ideje.

Óvnám őket a közösségben. Nem szerezhetek barátot, vagy segíthetek megtartani, ha nem akarják.

Nem tanul 5 percnél többet. Tanultunk együtt, kérdezhet, járhatna tanárhoz. Van helye és ideje a tanulásra. Figyelmeztetjük. Többet nem tehetünk. 

Szóval, azt hiszem, arra jöttem rá, hogy van ami az én ügyem, magam vagyok a forrása, dolgoznom kell rajta, hogy ne feszítsen, van ami az én dolgom, ezt meg kell tanulnom felismerni, kielégíteni, és van, ami nem az én dolgom, amit hagynom kell, hogy ellásson a gazdája. 

Van min gondolkodnom, van mit figyelnem, van min dolgoznom. És csak reménykedem, hogy Adéllal kicsit jobban megy majd. Hogy az igény szerinti szoptatás, és a válaszkész nevelés tanulása segít az úton. De máris itt a következő kérdés: Nekem miért kell tanulnom az igény szerinti szoptatást? Nekem miért kell tanulnom a válaszkészséget? Miért nem jön ösztönösen? Egy ideje motoszkál a fejemben a BIZALOM kérdése. Azt hiszem, erre felé kell keresnem a választ...